Az ötödik történetünk következik. Egy megható Minerva/Perselus fic, a Hercules kulcsra íródott.
A
történetem címe: Hero Perselus/ Hős Perselus
Hero Perselus
Minerva McGalagony
fehér rózsákból álló, különös csokorral lépett be a ravatalozó terembe, és nagy
levegőt véve körülnézett. Meglepően sokan ültek a kétoldalt sorakozó padokban,
többségük diák volt, és persze feltűntek páran a tanári karból is – már aki
túlélte a Nagy Csatát. A szíve elnehezedett, hiszen az elmúlt héten sok hasonló
megemlékezésen vett részt, és kezdett már kicsit lelkileg kimerülni, mégis
kötelessége volt mindegyiken megjelenni. Hiszen, személyesen és jól ismerte az
összes áldozatot. Már nem tudott sírni, a könnyei egészen egyszerűen elfogytak
az elmúlt napokban, így ahogy lassan haladt a padsorok között, torkát csak újra
elszorította az emlékezés fájdalma. Gyerekek, akik mindig utálták a
bájitaltanárt, most itt sírnak. Az első sorban Harry Potter, és a barátai
ültek. Egy pillanatra összeakadt Harryvel a tekintetük, és eszébe jutott a
temetés előtti beszélgetésük. Elsősorban neki köszönhető, hogy mindenki
megtudta az igazat, mintegy utolsó, végső elismerést adva annak a különös
embernek, akitől most búcsúzni kényszerültek. Minerva a virágokkal borított ravatalhoz
ért, és a mahagóni színű koporsóra helyezett mozgó képre nézett, amely elé
aranyos fénysávban sütött át az ablakon keresztül a délutáni napfény. Szomorú
sóhaj hagyta el ajkait, ahogy felidézte az emlékeket...
~'~
Minerva már akkor is
a Roxfortban tanított, mikor Perselus diákként odakerült. A Teszlek Süveg a Mardekár házba osztotta be, és a
kisfiú egész addig büszkén mosolyogva ült az asztalnál, míg egy másik elsős
sorra nem került. A kislány várakozás teljesen nézett fel a süvegre, amely
hangosan kimondta: „Griffendél”. Perselus arcáról lefagyott a mosoly, és az
asztal felé fordult, mereven a fényesre lakkozott lapra szegezve tekintetét.
Lily röpke érintése a vállán olyan volt, mintha megütötte volna, Minerva meg is
lepődött ezen, hiszen egészen biztos nem volt ennyire erős ez az apró mozdulat.
A neki kijelölt házban nem találta meg a helyét, és távol került a kis
Lily-től. Igazából McGalagony néha komolyan sajnálta a magányosan csatangoló
fiúcskát, aki jól tanult, de barátai nemigen lettek. Szerette, amiért nem volt
problémás diák, és inkább csendesen elvegyült, semmint hatalmi magánharcokba
ment volna bele, mint mások. A gyerekek közti feszültségekről mit sem tudott,
hiszen nem kérték soha a segítségét, a diákok szerették maguk közt intézni a
dolgaikat.
Jó pár évvel később
aztán egészen más megvilágításba került a fiatal férfi: halálfalóként még ő
maga is tartott tőle, és sokszor sóhajtva gondolt arra, mennyire kár érte, és a
többi jobb sorsra érdemes ifjú varázslóért. Perselus nem volt kifejezetten
jóképű, mégis valami különös aura vette körül, és ha éj fekete szemeibe nézett,
sosem tudhatta, mire gondol a tulajdonosa. Nos, ez mindenesetre sokat segített
neki, mikor kettős játékot játszott, amiért most még Ő is nagyon tisztelte. Az
események úgy pörögtek előtte, mint egy film. A tárgyalás, és Perselus
felmentése, majd a roxforti kinevezés, mint tanár. Minerva akkoriban komoly
fenntartásokkal figyelte, és nem táplált irányába egy cseppnyi bizalmat sem, de
a kollégaként együtt töltött évek alatt jobban megismerte őt. Mindig is
furcsállta, amiért nem keresett maga mellé társat, és egészen Harry vallomásáig
nem is értette, miért nem nősült meg, és alapított családot, mint bármelyik hasonló
korú varázsló, hiszen tulajdonképp a halálfaló múltat leszámítva Perselus
nagyszerű ember volt, aki tanárként kiváló munkát végzett, emberként pedig
rengeteg áldozatot hozott, önmagát nem kímélve az esetleges
kellemetlenségektől.
Azt már korábban is
nagyon sokra tartotta, hogy sosem engedte őt megszégyenülni a diákok előtt,
legalábbis, ha módjában állt megakadályozni egy-egy nyilvános, és „kínosra is
sikeredhetett volna” esetet. Például
sosem fogja elfelejteni, mikor Frics elfelejtette kitenni a frissen mosott kő
elé a táblát, és Minerva megcsúszott több Mardekáros diák előtt. Perselus
elkapta, és valahogy ő vágódott el a kövön. Megmentette a szégyentől, és
vállalta az esést. Őt persze nem merték kinevetni a diákok, és Minerva így nem
vesztett a tekintélyéből. Hasonló eset történt akkor is, mikor egy roxmorti kiránduláson Draco Malfoy megpróbálta úgy
intézni, hogy McGalagony professzor „véletlen” magára borítsa a sütőtöklevet,
ekkor Perselus szintén elé állt, és őt találta el a bugyuta rontás. Minerva
életét sok apró szívességgel megkönnyítette, és egy karácsonyi ünnepen, mikor
felkérte táncolni, ezt meg is jegyezte neki:
– Perselus, ön egy jó ember, csak szereti titkolni! – A férfi
erre csak mosolygott, végül, miután úgy látta, nincs hallótávolságon belül egy
diák sem, válaszolt:
– Minerva, kérem, ne hangoztassa ezt nyilvánosan, még
csorbulna a tekintélyem!
Igazán kellemes este volt, és McGalagony arra gondolt,
mennyire jó lenne, ha több alkalmuk lenne barátilag beszélgetni. Persze, az is
felmerült benne, hogy Pitonnal nem lenne sok közös témájuk, az iskolai
munkájukon kívül, azt meg akkor is meg lehetett beszélni, mikor vacsora közben
az asztalnál ültek. Itt aztán akkor tényleg minden elhangzott, a diákokra való
panaszok, és dicséretek egyaránt. Néha még az is előfordult, hogy együtt
nevettek egy-egy rosszul elsült bájitaltan vagy átváltozástan óra beszámolóján.
A kellemes emlékek
ellenére be kellett vallja magának, sokszor persze még ő is kételkedett benne,
de hát, ez volt az ára annak, hogy Perselus megbízhatóan tudjon kettős játékot
űzni. A tanárnő torka elszorult, amikor felrémlettek előtte a közelmúlt
eseményei, és hogy azt hitte, Perselus az ellenségük, mikor nem kétség, sokan a
szívük legmélyéről gyűlölték.
A gyűlölet hajtotta Perselust is egész élete alatt, az a
harag, fájdalom, és keserűség, amit az iránt érzett, aki elvette tőle élete
értelmét. Nem James Potterre gondolt, hiszen ha Lily boldog volt, akkor
hajlandó lett ebbe beletörődni, hanem Voldemortra, aki elvette az életét.
Minerva Harrytől tudta meg az elmúlt napon, mit látott Perselus emlékeiben,
egészen gyermekéveitől a halála pillanatáig.
– Professzor, én azt
gondoltam, Piton tanár úr gyűlölt engem, amiért az apám elvette tőle az
anyámat, és most teljesen más színben látom a dolgokat. A barátom, sőt, a
mentorom volt, anélkül hogy tudtam volna róla.
Minerva fáradtan a fiúra mosolygott, már amennyire telt tőle.
Harry az elmúlt napokban, sőt az elmúlt évben olyan sok mindent élt meg, ami
megedzette, és immáron valósággal felnőtt férfiként ült vele szemben.
– Sokan rosszul ítéltük meg őt, Harry. És, azt hiszem,
mindenkinek joga van megtudni az igazat róla, nekünk pedig kötelességünk ezt
megtenni érte. – A smaragdszín szempár komolyan tekintett rá, a fiú pedig
bólintott. A diákok közt nagyon gyorsan terjednek a hírek, legyen az jó, vagy
rossz, így Piton professzor bátorsága, és hősiessége is hamarosan központi téma
lett. Mondhatni, a népszerűsége szárnyalt, és mindenki megtalálta benne azt a
tulajdonságot, ami az ellenszenvet rokonszenvé változtatta, valamint többen
rájöttek, mennyi mindent tett értük a bájitaltan tanár. A diákok szívét meleg
hála, és igen, még egy kis szeretet is eltöltötte. Az iskola romos falai között
Perselus Piton soha többé nem számított gonosz, vagy rossz embernek, és
utálatos tanárnak. A megemlékezések közti időben minden diák, tanár, és sok
szülő egy emberként segített a romok eltakarításában, és érdekes módon ez idő
alatt sokat beszélgettek Róla, így terjedt nagyon gyorsan jó híre is.
Minerva tegnap este lépett be az érintetlen szobába, ami
Perselusé volt, Harry kíséretében.
– Komolyan, azt várom, hogy előlépjen, és jól lehordjon,
amiért itt alkalmatlankodunk, a hívása nélkül – szólt a fiú. A tanárnő
elmosolyodott, mert hasonlóképp érzett. A szobában pedáns rend uralkodott,
mintha csak néhány perc telt volna el azóta, hogy a lakója kitette onnan a
lábát.
– Mit keresünk? – kérdezte Harry.
– Nem tudom. Talán, valami feljegyzést találhatunk arról,
volt-e valaki, akivel rokoni kapcsolatban állt, valaki, aki mindezt... megörökli.
– Tekintetét végigfuttatta a könyvespolcokon, és végül az íróasztalon
pihentette meg. Lassan odasétált, és kelletlenül a szájába harapott. Mintha
csak lopni jött volna ide, vagy kémkedni. Utálatos érzés volt, és cseppet sem
tetszett neki, de mégis meg kellett tudnia, voltak-e hozzátartozói, akikkel
esetleg tartotta a kapcsolatot. A fiókok és a polcok átnézése nem hozott
eredményt, ahogy a hálókamra sem rejtett semmilyen védőbűbájjal ellátott kis
üreget, amiben a professzor egy esetleges titkolt rokonnal kapcsolatos
levelezését tartotta volna. Harry a muglik által használt ötleteket kereste,
mint egy bank széfjének kulcsa, vagy egy zár kombináció leírása, de ő sem járt
sikerrel. Mindketten azt remélték, szerette valaki Pitont, és valakinek hiányzik,
valaki kedvesen, jó szívvel gondol rá. Mikor pár órával később kiléptek a
szobából, nagyon rosszul érezték magukat, mert ráébredtek: A professzor
magányosan élt, attól rettegve, még egyszer elveszíthet valakit, aki fontos
számára, így talán nem is mert arra gondolni, hogy szívében bárki is átvegye
Lily Evans helyét. Elég volt egy szeretett nőt gyászolnia, és az ő halálának
terhét magával cipelnie.
Minerva aznap este is a Roxfortban felállított lakósátrak
egyikében tért volna nyugovóra, ha nem kínozza folyamatosan a magányos szoba
emléke, és Perselus arcának képe. Most sajgó szívvel emlékezett rá, mennyire
komor, és magába zárkózó volt, és egyre azon járt az esze, mivel tudott volna
segíteni neki? Lett volna lehetősége rá, hogy a bizalmába fogadja, vagy túlságosan
is előítéletes volt vele szemben a halálfaló múltja miatt? És ha jobban
odafigyel rá diákkorában, megelőzhető lett volna mindez? Nem csatlakozott volna
Voldemort csapatához, ha ő ott van, és terelgeti? A kérdések egyre csak
sorakoztak, de egyikre sem kapott választ, végül megtörten, és nagyon
kimerülten hajtotta fejét a levendula illatú párnára. Béke van, csend, és
nyugalom. A sátrakból beszélgetések hangját hozza felé a lágy szellő, de nem
érti a szavakat, lassan elnyomja az álom.
Az iskolában van,
minden ép, és csendes. Minerva tudja, hogy álmodik, mégis sietve indul el Piton
szobája felé. A léptei nem vernek visszhangot, a porték csendben lógnak a
falon, mint bármely mugli kép. Perselus ajtaja nyitva van, és a professzor épp
csak felpillant a könyvéből, ahogy meglebben a gyertya lángja, mikor a tanárnő
belép.
– Jó estét, Minerva! Minek köszönhetem a látogatást? –
McGalagony professzort kellemes érzéssel önti el ez a hangszín, kissé bosszús,
mégis cseppet sem dühös. A fekete szempár rá szegeződik, és Piton fáradt
mosolyra húzza száját.
– Na jó, tudom, miért jött, üljön csak le. – A szemben lévő
székre mutat, és az asszony helyet foglal.
– Akkor, válaszol nekem, Perselus? – A tanár bólint, és
leteszi a könyvet.
– Ha tudok, mindenféleképpen.
– Miért? Miért nem mondta el soha senkinek, mi nyomja olyan
hosszú éveken át? – Piton hátradől a széken, és keresztbe fonja maga előtt a
karjait.
– Nem teljesen igaz, hogy senki nem tudott az eredeti
terveimről.
– Oh, igen, Dumbledore-ra gondol, ugyebár? – Perselus bólint.
– Nos, egész este azon merengtem, vajon történhettek volna másként a dolgok?
– Minerva, mire gondol? Nekem ez így volt jó. Nagyon nehéz
volt élnem egy olyan világban, ahol Ő nem volt jelen. És még nehezebb, mikor a
fia a diákjaim közé került. Minden egyes nap a szemeiben látni az Ő tekintetét,
az maga volt a földi pokol, főleg, hogy miattam halt meg, mert elkéstem. Most
már minden rendben van, sikeresen vezekeltem. Harry él és virul, így nem maradt
elintézetlen ügyem a földön. Majdnem boldog vagyok. Könnyű a lelkem, és higgye
el, minden a lehető legtökéletesebb. Nincs fájdalom, és szenvedés. Nagyon
elégedett vagyok, és ami még fontos: senkit nem hagytam magam után, aki miattam
szenvedne. Ön se tegye, Minerva. Örülök, hogy a kollégája lehettem, és hogy a
diákja voltam. Most mennie kell, isten önnel. – Piton felállt a búcsúzáshoz.
– Ugye többet nem találkozunk?
– De, találkozunk még, csakhogy addig vár önre jó pár év, professzor.
– Köszönöm! Akkor, viszontlátásra Piton professzor!
– Viszontlátásra, McGalagony professzor!
Minerva felállt, és elhagyta a szobát. A folyosóra kilépve
diákok sereglettek el mellette, boldogan nevetgélve, és fecsegve. Valóban
minden rendben volt, és nyoma sem látszott a falakon az elmúlt eseményeknek.
Habár ez csak egy álom volt, Minerva egészen biztosra vette, ez vár rá a
jövőben: Béke, és boldog, rettegés nélküli évek. Korán reggel ébredt fel, és
egy gyors reggeli után már azon elmélkedett, mi lenne a legméltóbb csokor
egykori kollégája utolsó földi útjának kíséretére, végül a közeledő Harry
Potter szavai ütötték meg a fülét. „ Hős volt, Hős Perselus!”
~'~
Most a gyerekek felé
fordult, és gyorsan pislogott párat, mert érezte, ahogy a szeme erősen szúr, de
mint már tudjuk, nem tudott sírni az elmúlt napok után. A padokból többen őt
figyelték, mások csendben sutyorogtak, és voltak, akik csak fejüket lehajtva
ültek a helyükön. Felemelte a csokrot, és a többi közé helyezte, majd
biccentett a kép felé, végül megfordult, és mielőtt végképp elgyengült volna,
méltóságteljesen kivonult a teremből. Ahogy eltűnt, suttogás verte fel a
csendet:
„Mi az? H. P? Az mit jelent? Harry Potter?„A nevezett ekkor
felállt, és végignézett a suttogókon, majd fennhangon megszólalt:
– Nem, nem Harry Potter! Hős Perselus, mert valóban az volt,
a mi hősünk, és mi nem is tudtunk róla!
Vége
